The whole love thing. Sorted.

Na tessék. Miután tavaly november úgy belelkesedtem, hogy még egy játékot is javasoltam magamnak a jövőbeni tematikára nézvést, fogtam magam, és eltűntem pár hónapra, míg Heloise barátném a minap virtuálisan fenékbe nem billentett, hogy jó lenne már valamit produkálnom itt is. Ebből két dolog derült ki számomra: egyrészt a saját magam által felállított szabályokat sem szeretem betartani, ugyanis az a műsor, amelyről most szeretnék írni, se nem klasszikus értelemben vett comedy, se nem kapcsolódik az előzőekben bemutatott sorozathoz, másrészt pedig a jelek szerint nem bírom a kötöttséget. Amin nem segít az sem, hogy a legjobbaktól tanulok – mint például egyik új kedvenc sorozatom (ami igazából kettő, mint hamarosan kiderül) főszereplőjétől. Következzék hát ez eredeti, brit Queer as Folk – azaz amikor Brian Kinneyt még Stuartnak hívták és Manchesterben praktizált.

Cím: Queer as Folk (1999-2000)

Eredeti megjelenés helye: Channel 4

Évadok száma: 2 (10 epizód)

Műfaj: Dráma

Író: Russell T Davies

Szereplők: Aiden Gillen, Craig Kelly, Charlie Hunnam

„He’s here, he’s queer, I’m buying him a beer!”

Mindenről csakis Russell T Davies tehet. Bár tavaly január óta az emberiség nagy része szereti Steven Moffatet hibáztatni a nyomorúságáért, én egyelőre több okból is maradnék Russell bácsinál: a tavalyi év második felét legnagyobbrészt az ő munkásságával töltöttem. Miután baráti nyomásra elkezdtem nézni a Doctor Who-t, nem volt megállás, jött a Torchwood, utána pedig az a sorozat, amelyet nálunk valószínűleg nem sokan ismernek, azonban meglehetős mérföldkőnek számított mind RTD, mind a brit televíziózás történetében (csak aztán jött Brian Kinney és mindenki elfeledte – de erről később): ez pedig nem más, mint a Queer as Folk. Azt hiszem, a sorozat amerikai verziójáról elég sokan hallottak – ez magyarul A fiúk a klubból címet viseli −, és bár magam is eszméletlen kulturális mérföldkőnek és eszméletlenül jól megírt sorozatnak tartom, nem szabad elfelejteni, hogy bármilyen kiváló munkát is végzett vele Ron Cowen és Daniel Lipman, azért ők mégis csak RTD ötletét adaptálták amerikai környezetbe – olyannyira, hogy a brit verziót sokszor jelenetről jelenetre meg lehet feleltetni a pittsburghi sztorinak. És ez nem baj, hiszen a CowLip páros nem csupán újraforgatta a sorozatot, hanem rengeteget tett hozzá és nem utolsó sorban ismertté tették a szériát – ami, mint már mondottam, kulturális mérföldkő. Azonban az eggyel korábbi mérföldkövet meg RTD fektette le. (Csak mellékesen: nem ugyanez történt a Doctor Who-val is? RTD elkezdte, aztán jött Moffat és emelte a tétet. Szerintem ez kiválóan illusztrálja RTD zsenijét, hiszen csak jó ötletekből lehet ennyit kihozni.)

 „Who the hell is Martin Brooks?”

Az eredeti felállás szerint adva van nekünk két gyerekkori jóbarát, Vince és Stuart. Stuart egy személyben gondoskodik a manchesteri meleg férfiak boldogságáról (ám mindenki csak egyszer állhat sorba, fiúk, sorszámot az ajtónál lehet tépni), míg Vince a Doctor Who-rajongó, cuki, de kevésbé sikeres jó fiú, a hűséges csatlós, aki gondoskodik Stuartról és csupán 15 éve epekedik legjobb barátja után. Ebbe a cseppet sem diszfunkcionális kapcsolatba lép be a 15 éves Nathan, aki nem olvasta el időben a játékszabályokat és egy Stuarttal töltött éjszaka után nem hajlandó továbblépni: fut Stuart után, a válságot pedig természetesen mindig Vince-nek kell elhárítania. Ugyanazon az éjszakán, amikor Nathan belép a képbe, Stuart apuka lesz, így mindenki új helyzetben találja magát: hősünknek meg kell birkóznia új és régi családjával, Nathannek, le kell küzdenie az otthonában és a családjában felmerülő nehézségeket, amelyekkel újonnan felvállalt identitása miatt találkozik, Vince pedig kísérletet tesz arra, hogy leváljon Stuartról és végre a saját életét élje. Mindehhez pedig a kilencvenes évek végi Manchester szolgáltatja a díszletet – és meg kell mondjam, nekem Vince mellett a Canal Street lett a kedvenc szereplőm a sorozatból. Annyira szimpatikus és vonzó, ahogy a sorozat a Village-et ábrázolja, bár az élet iróniája, hogy pont RTD áldásos tevékenységének köszönhető, hogy a Canal Street már közel sem olyan, mint régen, ugyanis a QaF, illetve a részben szintén ott játszódó Bob & Rose sikere után a heterók (különösen a nők) elárasztották a Canal Street, amit a régi törzsközönség nem fogadott kitörő lelkesedéssel…

„Just stick with your friends, you’ll be fine.”

Oké, RTD csinált egy sorozatot a manchesteri gay éjszakai életről, örülünk neki, de mégis miben áll a sorozat jelentősége? Először is gondoljunk bele: az első évadot 1999-ben adta le a Channel 4 és ez volt az első olyan sorozat, amelynek főszereplői homoszexuális karakterek voltak, a bemutatott témák és problémák (coming out, klubok, éjszakai élet és az itt felmerülő veszélyes, gyerekvállalás, homofóbia) mind-mind olyasmik, amelyekről előtte nem sok szó esett ilyen formában a populáris kultúrában. A sorozat rövidsége miatt a témák nagy részében csak a felszínt lehetett megkapirgálni − szerintem emiatt is tartják sokan jobbnak az amerikai verziót, hiszen ott hosszabb idő alatt (5 év alatt 83 darab 45 perces epizód készült el) és látványosan több pénzből nyilvánvalóan sokkal többre lehetett jutni, jobban ki lehetett bontani a karaktereket és szerintem ezért is sokkal könnyebb szeretni az amerikai verziót – no és legyünk őszinték, Gale Harold mellett nem sokan rúghatnak labdába, különösen nem Aidan Gillen… Az edgy brit eredetiben viszont ott az a rengeteg potenciál, a Doctor Who és a legjobb szövegek egy része is innen származik (nyilván csak az első epizódokban).

 A fő téma azonban szerény véleményem szerint nem is csupán a queer culture, hanem RTD és az én kedvenc témám, amit jobb híján urbánus családnak hívok – ez alatt azt a választott baráti közösséget értem, amelyet az ember felnőtt korára gyűjt maga köré és amely sokszor pótolja a bármilyen okból hiányzó vagy rosszul működő eredeti családot (gondoljatok Bridget Jones barátaira). A QaF pedig pontosan az a sorozat, amelyben meg lehet mutatni az urbánus család jelentőségét, hiszen a főszereplő karakterek családjában egy-két kivétellel mindenhol problémát okoz az, hogy elfogadják az adott karakter nemi identitását és választott életmódját – van, ahol ez némi nehézségek árán megoldódik, és van, ahol teljes töréshez vezet. És itt lép be a képbe a választott urbánus család, amelynek tagjai átveszik az eredeti szerepét és megteremtik azt az érzelmi hálót, amelyre az embernek szüksége van. Természetesen ez a család sem problémamentes (elég csak Vince 15 éven át tartó epekedésére gondolni, amelyet Stuart kényelmes módon figyelmen kívül hagy), de sok szempontból pótolhatatlan. Szerintem erről szól ez a sorozat.