The whole love thing. Sorted.

Na tessék. Miután tavaly november úgy belelkesedtem, hogy még egy játékot is javasoltam magamnak a jövőbeni tematikára nézvést, fogtam magam, és eltűntem pár hónapra, míg Heloise barátném a minap virtuálisan fenékbe nem billentett, hogy jó lenne már valamit produkálnom itt is. Ebből két dolog derült ki számomra: egyrészt a saját magam által felállított szabályokat sem szeretem betartani, ugyanis az a műsor, amelyről most szeretnék írni, se nem klasszikus értelemben vett comedy, se nem kapcsolódik az előzőekben bemutatott sorozathoz, másrészt pedig a jelek szerint nem bírom a kötöttséget. Amin nem segít az sem, hogy a legjobbaktól tanulok – mint például egyik új kedvenc sorozatom (ami igazából kettő, mint hamarosan kiderül) főszereplőjétől. Következzék hát ez eredeti, brit Queer as Folk – azaz amikor Brian Kinneyt még Stuartnak hívták és Manchesterben praktizált.

Cím: Queer as Folk (1999-2000)

Eredeti megjelenés helye: Channel 4

Évadok száma: 2 (10 epizód)

Műfaj: Dráma

Író: Russell T Davies

Szereplők: Aiden Gillen, Craig Kelly, Charlie Hunnam

„He’s here, he’s queer, I’m buying him a beer!”

Mindenről csakis Russell T Davies tehet. Bár tavaly január óta az emberiség nagy része szereti Steven Moffatet hibáztatni a nyomorúságáért, én egyelőre több okból is maradnék Russell bácsinál: a tavalyi év második felét legnagyobbrészt az ő munkásságával töltöttem. Miután baráti nyomásra elkezdtem nézni a Doctor Who-t, nem volt megállás, jött a Torchwood, utána pedig az a sorozat, amelyet nálunk valószínűleg nem sokan ismernek, azonban meglehetős mérföldkőnek számított mind RTD, mind a brit televíziózás történetében (csak aztán jött Brian Kinney és mindenki elfeledte – de erről később): ez pedig nem más, mint a Queer as Folk. Azt hiszem, a sorozat amerikai verziójáról elég sokan hallottak – ez magyarul A fiúk a klubból címet viseli −, és bár magam is eszméletlen kulturális mérföldkőnek és eszméletlenül jól megírt sorozatnak tartom, nem szabad elfelejteni, hogy bármilyen kiváló munkát is végzett vele Ron Cowen és Daniel Lipman, azért ők mégis csak RTD ötletét adaptálták amerikai környezetbe – olyannyira, hogy a brit verziót sokszor jelenetről jelenetre meg lehet feleltetni a pittsburghi sztorinak. És ez nem baj, hiszen a CowLip páros nem csupán újraforgatta a sorozatot, hanem rengeteget tett hozzá és nem utolsó sorban ismertté tették a szériát – ami, mint már mondottam, kulturális mérföldkő. Azonban az eggyel korábbi mérföldkövet meg RTD fektette le. (Csak mellékesen: nem ugyanez történt a Doctor Who-val is? RTD elkezdte, aztán jött Moffat és emelte a tétet. Szerintem ez kiválóan illusztrálja RTD zsenijét, hiszen csak jó ötletekből lehet ennyit kihozni.)

 „Who the hell is Martin Brooks?”

Az eredeti felállás szerint adva van nekünk két gyerekkori jóbarát, Vince és Stuart. Stuart egy személyben gondoskodik a manchesteri meleg férfiak boldogságáról (ám mindenki csak egyszer állhat sorba, fiúk, sorszámot az ajtónál lehet tépni), míg Vince a Doctor Who-rajongó, cuki, de kevésbé sikeres jó fiú, a hűséges csatlós, aki gondoskodik Stuartról és csupán 15 éve epekedik legjobb barátja után. Ebbe a cseppet sem diszfunkcionális kapcsolatba lép be a 15 éves Nathan, aki nem olvasta el időben a játékszabályokat és egy Stuarttal töltött éjszaka után nem hajlandó továbblépni: fut Stuart után, a válságot pedig természetesen mindig Vince-nek kell elhárítania. Ugyanazon az éjszakán, amikor Nathan belép a képbe, Stuart apuka lesz, így mindenki új helyzetben találja magát: hősünknek meg kell birkóznia új és régi családjával, Nathannek, le kell küzdenie az otthonában és a családjában felmerülő nehézségeket, amelyekkel újonnan felvállalt identitása miatt találkozik, Vince pedig kísérletet tesz arra, hogy leváljon Stuartról és végre a saját életét élje. Mindehhez pedig a kilencvenes évek végi Manchester szolgáltatja a díszletet – és meg kell mondjam, nekem Vince mellett a Canal Street lett a kedvenc szereplőm a sorozatból. Annyira szimpatikus és vonzó, ahogy a sorozat a Village-et ábrázolja, bár az élet iróniája, hogy pont RTD áldásos tevékenységének köszönhető, hogy a Canal Street már közel sem olyan, mint régen, ugyanis a QaF, illetve a részben szintén ott játszódó Bob & Rose sikere után a heterók (különösen a nők) elárasztották a Canal Street, amit a régi törzsközönség nem fogadott kitörő lelkesedéssel…

„Just stick with your friends, you’ll be fine.”

Oké, RTD csinált egy sorozatot a manchesteri gay éjszakai életről, örülünk neki, de mégis miben áll a sorozat jelentősége? Először is gondoljunk bele: az első évadot 1999-ben adta le a Channel 4 és ez volt az első olyan sorozat, amelynek főszereplői homoszexuális karakterek voltak, a bemutatott témák és problémák (coming out, klubok, éjszakai élet és az itt felmerülő veszélyes, gyerekvállalás, homofóbia) mind-mind olyasmik, amelyekről előtte nem sok szó esett ilyen formában a populáris kultúrában. A sorozat rövidsége miatt a témák nagy részében csak a felszínt lehetett megkapirgálni − szerintem emiatt is tartják sokan jobbnak az amerikai verziót, hiszen ott hosszabb idő alatt (5 év alatt 83 darab 45 perces epizód készült el) és látványosan több pénzből nyilvánvalóan sokkal többre lehetett jutni, jobban ki lehetett bontani a karaktereket és szerintem ezért is sokkal könnyebb szeretni az amerikai verziót – no és legyünk őszinték, Gale Harold mellett nem sokan rúghatnak labdába, különösen nem Aidan Gillen… Az edgy brit eredetiben viszont ott az a rengeteg potenciál, a Doctor Who és a legjobb szövegek egy része is innen származik (nyilván csak az első epizódokban).

 A fő téma azonban szerény véleményem szerint nem is csupán a queer culture, hanem RTD és az én kedvenc témám, amit jobb híján urbánus családnak hívok – ez alatt azt a választott baráti közösséget értem, amelyet az ember felnőtt korára gyűjt maga köré és amely sokszor pótolja a bármilyen okból hiányzó vagy rosszul működő eredeti családot (gondoljatok Bridget Jones barátaira). A QaF pedig pontosan az a sorozat, amelyben meg lehet mutatni az urbánus család jelentőségét, hiszen a főszereplő karakterek családjában egy-két kivétellel mindenhol problémát okoz az, hogy elfogadják az adott karakter nemi identitását és választott életmódját – van, ahol ez némi nehézségek árán megoldódik, és van, ahol teljes töréshez vezet. És itt lép be a képbe a választott urbánus család, amelynek tagjai átveszik az eredeti szerepét és megteremtik azt az érzelmi hálót, amelyre az embernek szüksége van. Természetesen ez a család sem problémamentes (elég csak Vince 15 éven át tartó epekedésére gondolni, amelyet Stuart kényelmes módon figyelmen kívül hagy), de sok szempontból pótolhatatlan. Szerintem erről szól ez a sorozat.

De hová tűnt Tom Goodman-Hill?

Javaslok egy játékot: mostantól igyekszem úgy alakítani a blogon bemutatott humortermékeket, hogy azok legalább egy tényezőben kapcsolódjanak az eggyel korábban bemutatott humortermékhez. Sajnos ezt csak egyedül tudom játszani, de biztosan jól fogok szórakozni közben – sőt, ha jól figyeltetek, akkor most biztosan felkaptátok a fejeteket, hiszen az eddigi két posztban is eleget tettem ezeknek a követelményeknek. Az elsőként bemutatott Miranda egyik írója ugyanis James Cary, aki viszont a Hut 33 szerzője, a Hut 33 egyik szereplője pedig Tom Goodman-Hill, aki felbukkan abban a sorozatban is, amelyről most készülök lelkendezni. Látjátok? Mondtam én, hogy nagy buli lesz ez.

Cím: Spy (2011 - )

Eredeti megjelenés helye: Sky1

Eddigi évadok száma: 2 (A 2. évad most fut.)

Műfaj: Sitcom

Író: Simeon Goulden

Szereplők: Darren Boyd, Jude Wright, Mathew Baynton, Robert Lindsay, Dolly Wells, Tom Goodman-Hill/Mark Heap, Rebekah Staton, Miles Jupp

The situation

Általánosan elismert igazság, hogy minden jó történetbe kell egy antihős – hölgyeim és uraim, bemutatom tehát Tim Elliotot, aki öt hét öt hét éve tengeti napjait egy számítástechnikai üzlet eladójaként, miközben egyedül neveli ütnivalóan intelligens kilencéves fiát, Marcust, akit gyógyszerfüggő volt felesége – a drága gyermek segédletével – szeretne visszaszerezni tőle. Egy szép napon aztán – szintén Marcus aktív közreműködésével – Tim ráébred arra, hogy az élete zsákutcába jutott, ezért felmond a munkahelyén és elhatározza, hogy új életet kezd. Egy félreértésnek köszönhetően azonban nem az áhított adatrögzítői állást kapja meg, hanem egy némileg más köztisztviselői pozíciót ajánlanak fel neki: részt vehet az MI5 kiképzésén – mint kémtanonc. Tim felismeri és megragadja az elé táruló lehetőséget, hogy új karrierjével bebizonyítsa, ő is valaki. Ezzel az elmélettel azonban csak egy baj van: az új munkát titokban kell tartania a világ előtt, így Tim első dolga, hogy beavassa a fejleményekbe régi cimboráját, az antiszociális Christ, aki persze kitörő lelkesedéssel fogadja a hírt…

 The comedy

Miután a sorozat hatására szempillantás alatt a Bayntonette-ek táborában találtam magában, így legszívesebben elintézném azzal, hogy a humor és minden egyéb jóság forrása Mathew Baynton, de ez így nem igaz. A populáris kultúra nagyjából egész története azt illusztrálja, hogy a szeretnivaló vesztesekkel gyakorlatilag nyert ügyed van, és itt is ez a helyzet: Tim Elliot egy rendkívül szeretnivaló lúzer, és gyakorlatilag ő az egyetlen normális figura az egész történetben. Marcus, a fia (Jude Wright) egy kis terrorista, akinek az IQ-ja lyukat üt a plafonon, a volt felesége Marcus túlzottan ragaszkodó iskolaigazgatójával jár (aki az első évadban az elképesztően aranyos Tom Goodman-Hill játszik, sajnos sans Geordie akcentus), a főnöke, az Examiner (Robert Lindsay) elmeroggyant, a bíróság által kirendelt szociális munkása erotomán, a legjobb barátja, Chris (Mathew Baynton) pedig egy oxfordi diplomás léhűtő. Tim tehát halmozottan hátrányos helyzetű ilyen családdal és barátokkal megáldva, ám a vártánál tehetségesebb kémnek bizonyul (azért ne olyasmire gondoljatok, mint amilyen az MI5 – A titkosszolgálat volt annak idején) és talán még a szerelmi élete is sínre kerül…ne, ha nem egy szituációs komédiáról beszélnénk.

The mission

Van egy meglehetősen kiforratlan elméletem, amely szerint azok a legjobb sorozatok, amelyek nem arról szólnak, amiről látszólag szólnak. Erre a nagyszerű White Collar – A nagy svindli kapcsán jöttem rá (kiváló sorozat, szívből ajánlom), amelynek középpontjában látszólag bűnügyek megoldása áll, de én furmányosan rájöttem, hogy ez a sorozat voltaképpen a családi kapcsolatok dinamikájáról szól! Hah! Szóval valami ilyesmi történik itt: a kémkedés hátterében voltaképpen azt láthatjuk, hogyan próbálja meg Tim visszaszerezni elveszett önbecsülését (még ha a társadalmi megbecsülésről szakmai okokból szó sem lehet), és a 2. évad elején az is kiderült, mi történik, ha kicsit sok lesz ebből az önbecsülésről.

A látszatploton kívül számomra egy sitcomban kulcsfontosságú még a változás – állandóság megfelelő arányának megtalálása is. Mivel brit sorozatról beszélünk – és a britek közismerten nem szeretnek túlságosan hosszú évadokat gyártani −, ez az arány, bármerre mozdul is, egyelőre nem jelenthet túlságosan nagy problémát (a bejegyzés születésekor összesen 10 epizód látott napvilágot). Az eddigi változások egy része számomra pozitív irányba mutat – hogy ne spoilerezzek, csak annyit árulok el, hogy ezek Chris előmenetelével kapcsolatosak −, míg a második évadban felbukkanó szociális munkás – akit az imádnivaló Miles Jupp játszik – történetszála eddig nem különösebben eredeti (fekete pont, Mr. Goulden). De, ahogy már említettem is, korai lenne még emiatt aggódni. A 2. évad egyetlen nagy és megkerülhetetlen szívfájdalma számomra azonban az, hogy az iskolaigazgatót valamilyen rejtélyes oknál fogva már nem a csodálatos Tom Goodman-Hill, hanem Mark Heap alakítja, aki bármennyire jó is, szívem Geordie-jához nem érhet fel. Goodman-Hill annyira tenyérbe mászó, ugyanakkor pedig ölelgetnivaló plüssállat Phillip volt, hogy az én szememben hozzá senki sem érhet fel.

 Ha azonban már itt tartunk, meg kell jegyeznem, bármennyire is fényeztem idáig Mathew Bayntont és Tom Goodman-Hillt, a többi színész is legalább annyira jó, mint ők. A Marcust alakító Jude Wright elképesztően jól hozzá a titkon romantikus lelkületű zsebterroristát − nem csak Timben, hanem bennem is meghűl a vér attól a gyerektől. A sorozat másik óriása pedig az Examiner, Robert Lindsay, aki igazán meggyőző elmebeteg:

Examiner: Now, what is the first rule of weaponry?

Agent #1: Safety!

Agent #2: Restraint?

Examiner: Have fun!

[Spy, Season 1, Episode 2 – Codename: Tramp]

Hát, valahogy így. De ahogy az egy jó sorozattól elvárható, nem az Examiner az egyetlen a sorozatban, akinek orvosi segítségre lenne szüksége – erről azonban bizonyosodjon meg mindenki magának.

Ami számomra még igen tetszetős ebben a sorozatban, az a különböző rokonműfajok megidézése: természetesen a Spy annyira távol áll a klasszikus kémfilmektől, amennyire csak lehet, így annál szórakoztatóbb, amikor egy epizód erejéig felbukkan a western/klasszikus bűnügyi film zsánere, illetve például a 2. évad 4. epizódjában [Codename: Mistaken Identity] a mainstream akciófilm, meglehetősen bizarr formában.

A(z ambiciózus becslés alapján) három olvasóm számára valószínűleg nem okozhatott különösebb meglepetést, hogy egy olyan sorozat, ami vicces és még kémes is, azonnal kedvenc lesz nálam – ennél több igényemet talán akkor tudná kielégíteni, ha minden epizód mellé csokis sütit osztogatnának, de mivel a Sky1 valahogy még magát a sorozatot sem nyomja elég erőteljesen (legalábbis a Spy viszonylagos ismeretlenségéből erre következtetek), a sütire még várni kell. Azonban jobban belegondolva, a Spy még valamit ad, mit nagyon szeretek: a várakozást. Mivel a legtöbb sorozatba már akkor kapcsolódom be, amikor több évad lement, netán a sorozat teljesen véget ért, így sok epizód áll egyszerre rendelkezésemre, meglehetősen ellenkezik a fogyasztói szokásaimmal és hitvallásommal az, hogy egy teljes hetet várjak egy újabb részre. De van abban azért valami, hogy le kell ereszkednem a csatornák kénye-kedvének kiszolgáltatott tévénéző szintjére, amikor nem én az én kezemben van a narratív feszültség feloldásának kulcsa, hanem ott kering valahol egy műholdon. Nem fogok rendszert csinálni belőle, de a vicces kémek kedvéért azért kiélvezem ezt a vadromantikát.

Bletchley Boys

Hölgyeim és uraim, íme egy újabb csodálatos példa arra, milyen erők mozgatnak, amikor kiválasztanom a fogyasztásra alkalmasnak ítélt kultúrtermékeket: a Hut 33 című rádiós sitcomot azért kezdtem el hallgatni, mert valaki valahol az általam patologikus módon imádott Cabin Pressure-ről szólván mellékesen megjegyezte, hogy bizony ez is nagyon jó. (Azóta is keresem, hogy ki és hol, de nem találom. Felmerült bennem, hogy talán csak hallucináltam egy komolyabb John Finnemore-indukálta eufória során.) Itt még nem voltam teljesen meggyőzve, amikor viszont kiderült, hogy az egyik szereplő Robert Bathurst, akinek mindössze egyetlen – ám igen kiváló − Kingdom-epizód után mélységes tisztelője lettem, azonnal rávetettem magam. Bár ezek a történetek valószínűleg senkit nem érdekelnek, csak azért mesélem el, mert nemrég kiderült számomra, hogy nem mindenki a fangirljével válogat magának filmeket, sorozatokat, akármiket. El sem tudom képzelni, ők hogy boldogulnak?

Cím: Hut 33 (2007-2009)

Eredeti megjelenés helye: BBC Radio 4

Műfaj: sitcom

Író: James Cary

Szereplők: Tom Goodman-Hill, Robert Bathurst, Fergus Craig, Alex MacQueen, Olivia Colman, Lill Roughley

The situation

Ami miatt egyébként szkeptikus voltam a Hut 33-vel kapcsolatban, az az alapszituáció: a sitcom főszereplői ugyanis brit kódfejtők Bletchley Parkban, a II. világháború alatt. Tudom, korlátolt vagyok, de valahogy nem láttam meg rögtön a komikus potenciált ebben a helyzetben, de mint kiderült, a hiba az én készülékemben volt, a Hut 33 ugyanis az első pillanattól az utolsóig elképesztően szórakoztató. Mivel rengeteg időt töltök buszon és villamoson, a humoros könyveket és rádióműsorokat általában aszerint szoktam megítélni, hogy hányszor tűntem totál idiótának tömegközlekedési eszközön a fogyasztásuk közben, és meg kell mondjam, James Cary sitcomja teljesítette az elvárt irányszámot, különösen második hallgatásra. Ebben persze nagy szerepe van annak, hogy Cary a sorozat középpontjába nem a háborút vagy a kódfejtést helyezte, hanem egy rendkívül angol és rendkívüli komikus potenciállal rendelkező témát helyezett: ez pedig a társadalmi osztályok közötti feszültség.

A Hut 33 (vagy 33. barakk) legénységét a Newcastle-i, munkás származású, elkötelezett kommunista Archie, a 17 éves matematikus-zseni Gordon és a szótlan Winstanley alkotják, amikor is csatlakozik hozzájuk az oxfordi nyelvészprofesszor, Charles, aki maga a kifinomultság, jó ízlés és – természetesen – sznobizmus. Charles és Archie magától értetődő módon az első pillanattal kezdve szívből utálják egymást − azután pedig különösen, hogy kiderül, Charles volt az a professzor, aki elutasította Archie oxfordi jelentkezését −, és minden alkalmat megragadnak a másik froclizására vagy bemártására, míg Gordon rövidnadrágos villámhárítóként próbálja enyhíteni a károkat. Persze a 33. barakknak nem csupán a kibontakozóban lévő anti-bromance okoz problémákat, hanem a barakk vezetője, a jóindulatú agyalágyult Josh, és a pszichopata lengyel titkárnő, Minka is. Ja, és mellesleg egy háború is zajlik a háttérben, ha esetleg nem mondtam volna még.

Bletchley Park

The comedy

Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy egy sitcom működésének alapfeltétele, hogy az egyes epizódokban megoldandó feladatok mellett a karakterek önmagukban is elegendő motivációt szolgáltassanak a történet továbbgördüléséhez és állandóan humoros helyzeteket generáljanak. Nos, ez itt tökéletesen működik: Charles annyira procc, amennyire csak lehet, Archie pedig abban a pillanatban kimereszti a tüskéit, ahogy Charles a közelébe jön, és fantasztikus szóváltások zajlanak köztük, bennük milliónyi tipikus angol klisével munkásosztályról, magániskolákról, Oxfordról, a felsőbb társadalmi rétegekről… meg amit akartok. Egyik kedvenc szösszenetem:

Charles: Starting fire isn’t beyond the wit of a simple Neanderthal. [Archie comes in, obviously hungover.] Like this fine speciman. Homo Geordius. Witness the primitve attempt at speech.

Archie: Alright, alright…

Charles: Ah, the monkey talks!

Archie: Well, if I’m Homo Geordius, you’re Homo… actually, you’re just a homo.

És itt álljunk is meg egy szóra. Charles élcelődésének egyik állandó tárgya ugyanis Archie Geordie akcentusa (ennek több verziója is van, de alapvetően Newcastle-ben és környékén beszélik), és szerintem egész egyszerűn csodálatos! Korábban fogalmam sem volt a Geordie létezéséről, pedig hallottam beszélni a szintén zenész Sarah Millican stand-up komikust, de Goodman-Hill teljesen lenyűgözött. A Geordie olyannyira beleette magát a fülembe, hogy ha egymás után meghallgatok két-három epizódot a sorozatból, minden olvasott angol szöveg Goodman-Hill hangján szól a fülemben. Imádom. Na, és hogy kellő képet kapjatok arról, hogy is fest mindez Robert Bathurts kifogástalan angolsága mellett, ajánlom figyelmetekbe ezt a Westlife videót. Nem, nem viccelek. Tényleg nézzétek meg. Bathurst az ott a bal szélen, aki az elején telefonál.

Megvolt? Remek, akkor most már el tudjátok képzelni, mi megy itt. Persze nincs ebben semmi szokatlan: ha az ember elég türelmes, az osztálykülönbségek témája előbb-utóbb minden brit (kultúr)termékkel kapcsolatban felbukkan. Hogy mennyire fajsúlyos − és a magyar hallgatók szemszögéből időnként talán túllihegett − téma ez, az a hétvégén vált világossá előttem, amikor elolvastam ezt a könyvet. Az antropológus Kate Fox a mindennapi élet legfontosabb aspektusait (munka, evés, öltözködés, szabadidő, otthon, szex, satöbbi) vizsgálva próbál fényt deríteni arra, mi fán terem az angolság, és elképesztő, ahogyan a legapróbb dolgokat is átszövik az osztályjellemzők és már abból is messzemenő következtetéseket lehet levonni, hogy ki milyen olvasnivalót tart a vécében. És a Kate Fox által megírt 424 apró betűs oldal mellett itt még egy háború is zajlik a háttérben, így a társadalmi különbségektől aligha elválasztható politikai nézetkülönbségek is nyomorítják bátor kódfejtőink életét.

Hut 4

The theory

Mindig is úgy véltem azonban − és ebben James Cary is egyetérteni látszik velem −, hogy a nagy ívű történelmi eseményeknél százszor izgalmasabbak a mindennapi apróságok: például az, hogy reagál az újonnan kitalált, Monopoly nevű társasjátékra egy kommunista és egy oxfordi professzor, honnan lehet Superman képregényeket szerezni, vagy mit lehet tenni, ha a 33 barakk közti rangsorban a 34. helyen végez az ember? A mellékszereplők is különösen eltaláltak: Minka például bármilyen használati (vagy használhatatlan) tárgyból képes percek alatt gyilkos fegyvert eszkábálni és mérföldekről széllel szemben is kiszagolni a németgyanús elemeket, de az én személyes kedvencem a bártulajdonos Mrs. Best, aki rendkívül aktív libidójának köszönhetően közelről ismeri a 20. századi történelem legtöbb jelentős alakját. És a jelentékteleneket is, ha már itt tartunk.

A sok mokka és kacagás közben azonban nem lehet elfelejteni, hogy némelyik kalandnak nagyon is komoly tétje van: esetenként akár élet-halál kérdésről is lehet szó, vagy csak arról, internálják-e a barakk valamelyik tagját a Man-szigetre („aminek azért senkit nem lenne szabad kitenni”), és most, hogy ezt leírtam, el is töprengtem, hogy lehet ezen nevetni – de lehet. Cary nagyon ügyesen adagolja a komolytalanságot, és a tudat, hogy sitcomról van szó, némileg egyébként is enyhíti a feszültséget. Cary egyébként is rendkívül okos író − ez persze bizonyos szempontból magától értetődő −, rengeteget tud a sitcomírás technikájáról és jól ismeri a sorozat történelmi hátterét is, erről tanúskodik két kiváló blogja, a wannabe sitcomíróknak nagyon ajánlott Sitcom Geek és a Hut 33-nek szentelt, azonos című blog is.

To be continued?

A sorozat legjobb tudomásom szerint sajnos 2009-ben véget ért, ám a sorozat összes epizódja elérhető a megfelelő csatornákon. Cary utána Miranda Harttal dolgozott együtt a Mirandán, illetve több pilotot is tart a tűzben.

Képek:
1. http://www.bbc.co.uk/programmes/b007r8hg
2-3. Wikimedia Commons.

Go, Miranda!

Well, hello. Hogysmint? Tényleg? Remek, remek. Sokat töprengtem, mivel is kellene kezdenem a blogolást, ami nem túl magától értetődő, de nem is túl obskúrus, van róla elegendő gondolatom, de nem is teszi túl magasra a lécet, friss és lehetőleg nem agyoncsócsált – nem egyszerű ez, mint a válogatáskazetta-készítés −, végül azonban rendkívül egyszerűen a mellett a sorozat mellett döntöttem, amelyet a legtöbbet néztem mostanában – és ami, teljesen véletlenül az összes fenti kitételnek megfelel. Hát akkor hadd szóljon.

Cím: Miranda (2009- )

Eredeti megjelenés helye: BBC2

Műfaj: sitcom

Író: Miranda Hart & co.

Szereplők: Miranda Hart, Tom Ellis, Sarah Hadland, Sally Phillips, Patricia Hodge, James Holmes

Previously in my life

Kapcsolatom a Miranda c. sitcommal tökéletesen példázza azokat az erőket, amelyek kultúrafogyasztási szokásaimat befolyásolják. Először ugyanis azért figyeltem fel rá, mert legkedvencebb brit komikuson, John Finnemore (akiről a későbbiekben még rengeteget fogtok hallani) egy nyúlfarknyi szerep erejéig feltűnik a sorozat két epizódjában, majd pedig kiderült, hogy az általam szintén igen kedvelt író, James Cary, a Sitcom Geek is az eredeti ötletgazda, Miranda Hart egyik írótársa, így nem volt kérdés, hogy nekem ezt meg kell néznem. Fejlemények: azóta két újabb sorozatot néztem végig csak azért, mert Miranda Hart és/vagy Tom Ellis neve feltűnt a stáblistán, Hartot pedig újdonsült példaképemnek tekintem.

The situation

A címszereplő Miranda (Miranda Hart) egy vicces ajándékbolt büszke tulajdonosa – és ha van ember, aki alkalmas erre a feladatra, akkor ő az. Bár magát a boltot leginkább Miranda barátnője, a mélynövésű Stevie (Sarah Hadland) vezeti – aki azonban mer nagyot álmodni −, Miranda azonban igazán tudja élvezni az életét, még akkor is, ha egyedül van. És bár a legkevésbé sem kétségbeesett, hogy a társadalom, a szülők és a magániskolás barátnők elvárásainak megfelelve párt találjon, Miranda reménytelenül szerelmes régi barátjába, a szomszédos étterem szakácsába, az őrülten jóképű Garybe (Tom Ellis). Ha ehhez az alaphoz hozzákeverjük a már említett nagystílű és rendkívül konzervatív mamát, illetve a felső-középosztálybeli, sikert sikerre halmozó, kötőjeles nevű barátnőket, egy igen termékeny konfliktus- és humorforrást kapunk.

The comedy

Amennyiben egy sorozat írója és egyik szereplője is ugyanaz a személy, általában véget nem érő spekulációk indulnak arról, vajon mennyi önéletrajzi elem található a történetben. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy jelen esetben a sorozat főszereplőjét ugyanúgy hívják, mint az írót, aki nem mellesleg az adott karaktert is játssza, ezt a spekuláció-mennyiséget rögtön négyzetre is emelhetjük. Nos, engem különösebben nem érdekel, hogy pontosan mennyire önéletrajzi ihletettségű a sorozat, mert szerény véleményem szerint egyszerűen zseniális – és itt a hangsúly az egyszerű szón van. Bár kétségtelen, hogy − a sorozat egyik visszatérő poénjához hasonlóan − a 185 centi magas Miranda Hartot már számos alkalommal szólították „uram”-nak és bizonyára volt néhány idegesítő magániskolás barátnője is, a Miranda inkább azért érdekes, ami Miranda Hart fejében történhetett a sitcom írása közben, nem pedig amiatt, ami a személyével történt még korábban. A sorozat ugyanis nagyon klasszikus nevettető eszközökkel dolgozik: az egyik fő humorforrás a főszereplő csetlése-botlása – Miranda ugyanis rendszeresen hasra esik, megbotlik, lezuhan, felborít, eltör – szóval a szokásos slapstick elemekkel operál. Igazság szerint én sosem értettem, hogy miért vicces mindez – most komolyan, ki az a szociopata, aki felröhög, ha meglát valakit elesni az utcán? −, viszont az a nagy helyzet, hogy a Mirandában úgy vigyorgok rajta, mint a legkifinomultabb intellektuális poénokon. És nehogy azt higgyétek, hogy a Miranda a fizikai poénok miatt bugyuta sorozat! A legkevésbé sem az – inkább csak régimódi: a Miranda másik fő humorforrása a nézővel való kapcsolattartásban rejlik, a főszereplő ugyanis rendszeresen kiszól a kamerának – azaz nekünk, a közönségnek, és kommentálja az eseményeket, ez a technika pedig nem annyira sajátja a modern fly-on-the-wall nézőpontból forgatott sorozatoknak. Érdekesség, hogy bár Miranda Hart végig a televízióba szánta a sorozatot, abból előbb egy rövid rádiós sitcom lett ugyanezekkel a szereplőkkel, és csak utána költözött a sorozat a tévébe. Bár én a tévés verziót láttam először és így képtelen vagyok elvonatkoztatni tőle, felfoghatatlan számomra, hogy miért tűnt ezt jó ötletnek rádióra alkalmazni, hiszen a két fő humorforrás az összes létező karjával a vizualitásra támaszkodik. Nem mondom amúgy, hogy a Miranda Hart’s Joke Shop nem vicces, de a Mirandához képest sehol sincs. Sehol.

A médiumtól független állandó humorforrást szolgáltatnak még Miranda anyjának erőfeszítései, hogy kiházasítsa a lányát, Miranda posh barátnője, Tilly – aki egyszerűen zseniális! Emelem kalapom Hart előtt, aki olyan procc-áldivatos-elmebeteg, kitalált szavakkal teli szöveget írt Tillynek, hogy azt elég lehet megtanulni, Sally Phillips (emlékeztek Sharonra a Bridget Jones napójából?) pedig sziporkázik a szerepben. Bár Phillipsszel elfogult vagyok, de voltaképpen minden szereplő nagyszerű, rengeteget adnak hozzá a sorozathoz – és meghasad a szívem, de azt kell mondanom, nem is működik igazán az az epizód, amelyikből ők hiányoznak, Miranda és az anyja nem tudják elvinni a hátukon a sztorit. Azt hiszem, az szinte az egyetlen epizód, amelyet csak egyszer láttam, pontosan ezért.

Természetesen a végére hagytam a legjobbat: Garyt! Ezennel kihívást intézek minden nőnemű olvasóm felé: megeszem a bejegyzésemet, ha Gary egy icipicit sem dobogtatja meg a szíveteket. És itt nem csupán Tom Ellis nagyfokú cukiságáról van szó – tény, hogy önmagában is megérne egy-két nap ajtócsapkodást, viszont Gary karaktere és Mirandával való barátsága kedves és szívmelengető. Két napig nem találtam helyemet a 2x3. epizód után, ami szerintem az egyik legjobban megírt és egy pillanatra a legszomorúbb rész is az egész sorozatban. De nem mondok többet.

Girly giggles

Nemrég olvastam, hogy egy brit női komikus (talán pont Miranda Hart?) megjegyezte, mennyire kevés a női komikus – amiben egyébként teljesen igaza van, bár a britek ebben is sokkal jobb helyzetben vannak nálunk, hiszen sajnos nem sok kézre lenne szükség a magyar vicces csajok összeszámlálásában. Attól tartok, a humort sokan – bár kimondatlanul – még mindig a fiúk játékszerének tartják, és rosszul veszi ki magát, ha egy lány úgy akar játszani, mint a fiúk. Miranda Hart szerencsére nem esett ebbe a csapdába, viszont nem is lett belőle „funny little lady” – számomra teljesen komoly és hiteles komikus, ráadásul az általa gyártott humorra nőként is érdemes odafigyelni. Tehát: miért jó nő Miranda?

1. Elsősorban azért, mert nem kétségbeesett. Persze epekedik Gary után, de a harmincas évei közepén járó nőként nem pánikol állandóan, hogy sosem lesz gyereke és halála után felfalják a németjuhászok, nem randizik csak azért, hogy legyen valakije − szóval egyedül is teljes életet él. Miranda élvezi az egyedüllétet, hiszen így kipróbálhat mindenféle őrültséget, ami csak eszébe jutott.

2. Miranda vállaltan nem cool. Tisztában van a saját ügyetlenségével, azzal, hogy mennyire feszeng társasági eseményeken, milyen észveszejtő mértékben képes mindent romba dönteni maga körül – de kit érdekel? Miranda szeret otthon ülni a gyümölcshaverjaival, karaokézni a Gary feliratú porszívójával és idióta versengésekbe bonyolódni Stevie-vel – és mindezt rettentően élvezi. Mi ez, ha nem übercool?

3. Miranda nem a mainstream nőideált testesíti meg: magas, nem különösebben vékony, és nagyjából olyan kifinomult a mozgása, mint egy újszülött borjúnak, időnként férfinak vagy transzvesztitának nézik – és akkor mi van? Viszont elképesztően vicces, kedves, őszinte, azt csinálja, amit szeret – abszolút pozitív ikon. Miranda for President!

To be continued

A Miranda első két évadja 2009-ben és 2010-ben ment, azóta csend van. A legfrissebb hírek szerint azonban mostanában forgatják a harmadik évadot, ami karácsony körül kerülhet adásba. Such fun!

Képek forrása: guardian.co.uk

A következő részek tartalmából

Halihó. Ha a tér-idő kontinuum bármelyik pontján olvasod ezt a blogot és nem csak a Google tréfált meg, amikor aranyos kiscicákról kerestél ruhátlan képeket, akkor feltételezem, hogy szereted az angol humort. Vagy a sorozatokat. Netán mindkettőt. Ha ez így van, örömmel jelentem, hogy van bennünk valami közös. Sőt, én még a teát is szeretem. Tölthetek neked is?

Ha már ilyen jól összeismerkedtünk, felmerülhet a kérdés, hogy mégis miért indítottam ezt a blogot? Épp nem volt semmi a tévében? Remek kérdéseket teszel fel, látom, hogy jól kijövünk majd egymással. De, épp volt valami a tévében és pontosan ezért született ez a blog: rettentően - és valószínűleg egészségtelen mértékben - szeretem a brit televíziót és rádiót, és minél több műsort ismerek meg, annál hosszabbra nő a várólistám. (Ez már-már Doctor Who-i léptékű probléma, nem gondolod?) A szívemhez legközelebb a comedy áll, minden formában, ízben és mintában, és mivel a barátaimat eleget fárasztottam már a brit tévé- és rádióműsorok által gerjesztett gondolataimmal és féktelen rajongásommal, úgy ítéltem meg, ideje rázúdítanom magam a világra.

A Tea és TV blogban tehát brit comedy műsorokról olvashatsz majd (és egyszer azt is megbeszéljük, miért nem használok magyar kifejezést a comedy helyett), magamat ismerve elképesztő rendszertelenséggel, időnként lángoló lelkesedéssel, de mindenképpen arcátlan szubjektivitással. Ha friss hírekre vágysz, ajánlom a mindig naprakész sorozatjunkie-t - itt mi nem brékingelünk, inkább elmélkedünk, nevetgélünk, újranézünk meg hasonlók.

És miért comedy? Ezt kedvenc angol komikusom, John Finnemore egyik rádiószkeccsével illusztrálnám.

Nos, meggyőzött a pilot? Ha igen, találkozunk a következő részben. 

Ui. Netán összefutottunk már valahol? Meglehet. (x)