2012. november 11., vasárnap

De hová tűnt Tom Goodman-Hill?


Javaslok egy játékot: mostantól igyekszem úgy alakítani a blogon bemutatott humortermékeket, hogy azok legalább egy tényezőben kapcsolódjanak az eggyel korábban bemutatott humortermékhez. Sajnos ezt csak egyedül tudom játszani, de biztosan jól fogok szórakozni közben – sőt, ha jól figyeltetek, akkor most biztosan felkaptátok a fejeteket, hiszen az eddigi két posztban is eleget tettem ezeknek a követelményeknek. Az elsőként bemutatott Miranda egyik írója ugyanis James Cary, aki viszont a Hut 33 szerzője, a Hut 33 egyik szereplője pedig Tom Goodman-Hill, aki felbukkan abban a sorozatban is, amelyről most készülök lelkendezni. Látjátok? Mondtam én, hogy nagy buli lesz ez.


Cím: Spy (2011 - )
Eredeti megjelenés helye: Sky1
Eddigi évadok száma: 2 (A 2. évad most fut.)
Műfaj: Sitcom
Író: Simeon Goulden
Szereplők: Darren Boyd, Jude Wright, Mathew Baynton, Robert Lindsay, Dolly Wells, Tom Goodman-Hill/Mark Heap, Rebekah Staton, Miles Jupp

The situation
Általánosan elismert igazság, hogy minden jó történetbe kell egy antihős – hölgyeim és uraim, bemutatom tehát Tim Elliotot, aki öt hét öt hét éve tengeti napjait egy számítástechnikai üzlet eladójaként, miközben egyedül neveli ütnivalóan intelligens kilencéves fiát, Marcust, akit gyógyszerfüggő volt felesége – a drága gyermek segédletével – szeretne visszaszerezni tőle. Egy szép napon aztán – szintén Marcus aktív közreműködésével – Tim ráébred arra, hogy az élete zsákutcába jutott, ezért felmond a munkahelyén és elhatározza, hogy új életet kezd. Egy félreértésnek köszönhetően azonban nem az áhított adatrögzítői állást kapja meg, hanem egy némileg más köztisztviselői pozíciót ajánlanak fel neki: részt vehet az MI5 kiképzésén – mint kémtanonc. Tim felismeri és megragadja az elé táruló lehetőséget, hogy új karrierjével bebizonyítsa, ő is valaki. Ezzel az elmélettel azonban csak egy baj van: az új munkát titokban kell tartania a világ előtt, így Tim első dolga, hogy beavassa a fejleményekbe régi cimboráját, az antiszociális Christ, aki persze kitörő lelkesedéssel fogadja a hírt…



 The comedy
Miután a sorozat hatására szempillantás alatt a Bayntonette-ek táborában találtam magában, így legszívesebben elintézném azzal, hogy a humor és minden egyéb jóság forrása Mathew Baynton, de ez így nem igaz. A populáris kultúra nagyjából egész története azt illusztrálja, hogy a szeretnivaló vesztesekkel gyakorlatilag nyert ügyed van, és itt is ez a helyzet: Tim Elliot egy rendkívül szeretnivaló lúzer, és gyakorlatilag ő az egyetlen normális figura az egész történetben. Marcus, a fia (Jude Wright) egy kis terrorista, akinek az IQ-ja lyukat üt a plafonon, a volt felesége Marcus túlzottan ragaszkodó iskolaigazgatójával jár (aki az első évadban az elképesztően aranyos Tom Goodman-Hill játszik, sajnos sans Geordie akcentus), a főnöke, az Examiner (Robert Lindsay) elmeroggyant, a bíróság által kirendelt szociális munkása erotomán, a legjobb barátja, Chris (Mathew Baynton) pedig egy oxfordi diplomás léhűtő. Tim tehát halmozottan hátrányos helyzetű ilyen családdal és barátokkal megáldva, ám a vártánál tehetségesebb kémnek bizonyul (azért ne olyasmire gondoljatok, mint amilyen az MI5 – A titkosszolgálat volt annak idején) és talán még a szerelmi élete is sínre kerül…ne, ha nem egy szituációs komédiáról beszélnénk.

The mission
Van egy meglehetősen kiforratlan elméletem, amely szerint azok a legjobb sorozatok, amelyek nem arról szólnak, amiről látszólag szólnak. Erre a nagyszerű White Collar – A nagy svindli kapcsán jöttem rá (kiváló sorozat, szívből ajánlom), amelynek középpontjában látszólag bűnügyek megoldása áll, de én furmányosan rájöttem, hogy ez a sorozat voltaképpen a családi kapcsolatok dinamikájáról szól! Hah! Szóval valami ilyesmi történik itt: a kémkedés hátterében voltaképpen azt láthatjuk, hogyan próbálja meg Tim visszaszerezni elveszett önbecsülését (még ha a társadalmi megbecsülésről szakmai okokból szó sem lehet), és a 2. évad elején az is kiderült, mi történik, ha kicsit sok lesz ebből az önbecsülésről.

A látszatploton kívül számomra egy sitcomban kulcsfontosságú még a változás – állandóság megfelelő arányának megtalálása is. Mivel brit sorozatról beszélünk – és a britek közismerten nem szeretnek túlságosan hosszú évadokat gyártani −, ez az arány, bármerre mozdul is, egyelőre nem jelenthet túlságosan nagy problémát (a bejegyzés születésekor összesen 10 epizód látott napvilágot). Az eddigi változások egy része számomra pozitív irányba mutat – hogy ne spoilerezzek, csak annyit árulok el, hogy ezek Chris előmenetelével kapcsolatosak −, míg a második évadban felbukkanó szociális munkás – akit az imádnivaló Miles Jupp játszik – történetszála eddig nem különösebben eredeti (fekete pont, Mr. Goulden). De, ahogy már említettem is, korai lenne még emiatt aggódni. A 2. évad egyetlen nagy és megkerülhetetlen szívfájdalma számomra azonban az, hogy az iskolaigazgatót valamilyen rejtélyes oknál fogva már nem a csodálatos Tom Goodman-Hill, hanem Mark Heap alakítja, aki bármennyire jó is, szívem Geordie-jához nem érhet fel. Goodman-Hill annyira tenyérbe mászó, ugyanakkor pedig ölelgetnivaló plüssállat Phillip volt, hogy az én szememben hozzá senki sem érhet fel.


 Ha azonban már itt tartunk, meg kell jegyeznem, bármennyire is fényeztem idáig Mathew Bayntont és Tom Goodman-Hillt, a többi színész is legalább annyira jó, mint ők. A Marcust alakító Jude Wright elképesztően jól hozzá a titkon romantikus lelkületű zsebterroristát − nem csak Timben, hanem bennem is meghűl a vér attól a gyerektől. A sorozat másik óriása pedig az Examiner, Robert Lindsay, aki igazán meggyőző elmebeteg:
Examiner: Now, what is the first rule of weaponry?
Agent #1: Safety!
Agent #2: Restraint?
Examiner: Have fun!
[Spy, Season 1, Episode 2 – Codename: Tramp]
Hát, valahogy így. De ahogy az egy jó sorozattól elvárható, nem az Examiner az egyetlen a sorozatban, akinek orvosi segítségre lenne szüksége – erről azonban bizonyosodjon meg mindenki magának.
Ami számomra még igen tetszetős ebben a sorozatban, az a különböző rokonműfajok megidézése: természetesen a Spy annyira távol áll a klasszikus kémfilmektől, amennyire csak lehet, így annál szórakoztatóbb, amikor egy epizód erejéig felbukkan a western/klasszikus bűnügyi film zsánere, illetve például a 2. évad 4. epizódjában [Codename: Mistaken Identity] a mainstream akciófilm, meglehetősen bizarr formában.

A(z ambiciózus becslés alapján) három olvasóm számára valószínűleg nem okozhatott különösebb meglepetést, hogy egy olyan sorozat, ami vicces és még kémes is, azonnal kedvenc lesz nálam – ennél több igényemet talán akkor tudná kielégíteni, ha minden epizód mellé csokis sütit osztogatnának, de mivel a Sky1 valahogy még magát a sorozatot sem nyomja elég erőteljesen (legalábbis a Spy viszonylagos ismeretlenségéből erre következtetek), a sütire még várni kell. Azonban jobban belegondolva, a Spy még valamit ad, mit nagyon szeretek: a várakozást. Mivel a legtöbb sorozatba már akkor kapcsolódom be, amikor több évad lement, netán a sorozat teljesen véget ért, így sok epizód áll egyszerre rendelkezésemre, meglehetősen ellenkezik a fogyasztói szokásaimmal és hitvallásommal az, hogy egy teljes hetet várjak egy újabb részre. De van abban azért valami, hogy le kell ereszkednem a csatornák kénye-kedvének kiszolgáltatott tévénéző szintjére, amikor nem én az én kezemben van a narratív feszültség feloldásának kulcsa, hanem ott kering valahol egy műholdon. Nem fogok rendszert csinálni belőle, de a vicces kémek kedvéért azért kiélvezem ezt a vadromantikát.